All language subtitles for ORBAN ENGLISH

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bukarestből nem, de hogy ne unatkozzunk, Brüsszelből azért kaptunk Demarsot.

Elítélték a magyar vékemissziós erőfeszítéseket.

Próbáltam magyarázni, hogy van olyan, hogy kereszténykötenesség, nem jártam

sikerrel.

Ami mégiscsak abban állna, hogyha a világban valami rossz, különösen ha nagy,

rossz dolgot látsz, és valami eszközt kapsz a kezedbe, akkor

kereszténykötenesség, különösebb morfondírozás és mérlegelés nélkül

cselekedned.

A magyar vékemisszió erről a kötenességről szól.

Emlékeztetném magunkat arra, hogy az uniónak van egy alapszerződése, amely szó

szerint tartalmazza a következő mondatot, idézem, az unió célja a béke, idézett

vége.

Brüsszel azt is sérelmezi, hogy háború párti politikának nevezzük azt, amit ők

csinálnak.

Szerintük ők a béke érdekében támogatják a háborút.

A magunkfajta közép-európaiaknak rögtön eszébe jut Vladimir Illich Lenin, aki

azt tanította, hogy a kommunizmus eljövetelével majd elhal az állam, de az

állam az úgy hal el, hogy előtte folyamatosan erősödik.

Brüsszel is úgy teremt békét, hogy folyamatosan támogatja a háborút.

Ahogy Lenin tézisét sem értettük a munkás mozgalom története nevezetű egyetemi

szemináriumon, úgy most a brüsszelieket sem értem az európai tanácsüléseken.

Lehet, hogy mégiscsak Orwellnak volna igaz, aki azt mondja, a béke háború, a

háború béke az új nyelvben.

Azért emlékeztessük magunkat arra, hogy minden kritika ellenére a békemiszión

kezdete óta az amerikai és az orosz hadügyminiszter beszéltek egymással, a

svájci és az orosz külügyminiszter tárgyalásokat folytattak, Zelenszkij elnök

úr végre felhívta Trump elnök urat, és az ukrán külügyminiszter pedig elutazott

Pekingbe.

Vagyis az erjedés megkezdődött, a háborúpárti európai politikából lassan, de

elmozdulunk a békepárti politika irányába.

Ez szükségszerű, mert az idő a béke politika oldalán áll.

Az ukránoknak már leesett a tantusz.

Most már csak az európaiaknak kellene észhez térniük, addig, ha még nem késő.

Trump ante portas!

Ha addig Európa nem vált át békepolitikára, akkor Trump győzelme után már csak

a verességét beismerve, szégyen szemre és a politika felelősségét egyedül

vállalva kell majd ezt megtennie.

De, Hölgyeim és Uraim, a mai előadásom témája az nem a békemisszió.

Mint eddig mondtam, tekintsék kitérőnek.

Valójában három nagy téma van ma az asztalon azok számára, akik a világ és azon

belül a magyarok jövőjéről gondolkodnak.

Az első a háború.

Pontosabban a háborúnak egy nem várt mellékkövetkezménye.

A háború ugyanis felfedi azt a valóságot, amiben élünk.

Ez a valóság nem volt látható és nem volt leírható eddig, de a háborús rakéták

villanó fényénél azzá vált.

A második nagy téma, ami az asztalon fekszik, mi lesz a háború után.

Új világ jön-e, vagy a régi folytatódik?

Ha pedig új világ jön, s ez a harmadik nagy témánk, hogyan kell Magyarországnak

fölkészülnie erre az új világra?

A helyzet úgy áll, hogy mind a háromról beszélnem kell, és itt kell róluk

beszélnem.

Először is azért, mert ezek olyan nagy témák, amelyeknek megvitatására

leginkább a szabad egyetemi forma alkalmas.

Másfelől összmagyar megközelítésre van szükség.

Csak a kismagyarország szempontjaink keresztül szemlélni ezeket a kérdéseket

túlságosan szűk lenne.

Ezért indokolt, hogy a külhoni magyarok előtt beszéljünk ezekről a kérdésekről.

A következő megoldást választottam.

Alaposan beszélek a háború által feltárt valóságos európai hatalmi helyzetről.

Utána felvillantok valamennyit a készülődő új világról, és végül utalok inkább

csak felsorolásszerűen, kifejtés és érvelés nélkül az erre vonatkozó magyar

tervekről.

A háború felfette valóságról tehát.

Kedves barátaim, a háború a mi pirosbogyónk.

A Matrix című filmre kell gondolni.

A főhős előtt egy döntés áll.

Két bogyóból választhat.

Ha a kék bogyót nyeli le, akkor maradhat a látszatok világába.

Ha a piros bogyót, akkor megnézheti és leereszkedhet a valóságba.

A háború a mi pirosbogyónk.

Ezt kaptuk.

Ezt kell lenyelnünk, és most új tapasztalatokkal fölvértezve kell beszélnünk a

valóságról.

Közhely, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel lesz.

Fontos kiegészítenünk azzal, hogy a háború a politika folytatása más

perspektívából.

A háború a maga könnyörtelenségével elvíz bennünket egy új megfigyelőállásra,

egy magas lesre, és onnan egy teljesen más, eddig nem ismert perspektívát ad.

Egy új közegben és egy letisztult erőtérben találjuk magunkat.

Ebben az igazi valóságban elvesztik az erejüket az ideológiák, elvesztik az

erejüket a statisztikai ügyeskedések, elvesztik az erejüket a média torzítások,

a politikusok taktikai füllentései.

Nincs többi relevanciája a széles körben elterjedt téveszméknek sőt, még az

összeesküvés elméleteknek sem, marad a pőre és brutális valóság.

A követhetőség érdekében pontokba szedtem mindazt, amit a piros bogyó

lenyelése, vagyis 2022.

februárja a háború kitörése óta látunk.

Először is.

A háborúban brutális veszteségeket szenvednek el a felek.

Százezres nagyságrendben.

Most találkoztam velük, biztosan mondhatom, ennek ellenére mégsem akarnak

kiegyezni.

Miért?

Ennek két oka van.

Az első, hogy mindketten azt hiszik, hogy győzhetnek, és a győzelemig akarnak

harcolni.

Másfelől pedig azért, mert mind a kettőt fűti a saját maga valós vagy vélt

igazsága.

Az ukránok azt gondolják, hogy ez egy orosz invázió, sérti a nemzetközi jogot,

a területi szuverenitást, ők valójában önvédelemben vannak, és függetlenségi

háborút folytatnak.

Az oroszok azt gondolják, hogy súlyos NATO katonai fejlesztések történtek

Ukrajnában, Ukrajnának meg van ígérve a NATO-tagság, és ők nem akarnak sem NATO

csapatokat, sem NATO fegyvereket látni az orosz-ukrán határon, vagyis

Oroszországnak mondják, hogy ők joga van az önvédelemhez.

Ez valójában egy kiprovokált háborút.

Mindenkinek van tehát valamilyen igazsága, vélt vagy valós, nem fogja feladni a

háborút, ez egyenes úton vezet az eszkalációhoz, ha két félen múlik, nem lesz

béke.

Békét csak kívülről lehet hozni.

Másodszor.

Az előző években ahhoz voltunk szokva, hogy az Egyesült Államok Kínát

deklarálta legfőbb kihívónak vagy ellenfélnek.

Most mégis azt látjuk, hogy Oroszország ellen vív proxi háborút.

Kínát pedig folyamatosan vádolja Oroszország rejtett támogatásával.

Ha ez így van, akkor választ vár az a kérdés, hogy mitől észszerű dolog két

ilyen nagy országot egy ellenséges táborba összeterelni.

Erre a kérdésre még nem kaptunk értelmes választ.

Harmadszor.

Ukrajna ereje, ellenálló képessége minden várakozást meghalad.

1991 óta ezt az országot mégiscsak elhagyta 11 millió ember.

Oligarchák uralták.

Korrupció az egekben.

Az állam lényegében nem működött.

És most mégis egy sikeres, példátlanul erős ellenállást tapasztalunk a

részükről.

Ukrajna az itt leírt állapotok ellenére valójában egy erős ország.

Az a kérdés, hogy mitől.

Most a katona múltjuktól és a személyes hősieségtől eltekintve van itt valami,

amit érdemes megértenünk.

Ukrajna ugyanis hivatást talált magának, a létezésének egy új értelmét fedezte

föl.

Eddig ugyanis Ukrajna saját magát ütköző zónának látta.

Ütköző zónának lenni az egy hervasztó lelkiállapot.

Van benne egy tehetetlenségérzés.

Úgy érzed, hogy a sorsod nem a saját kezedben van.

Ez a köztes állapot következménye.

Most azonban fölvillant a nyugathoz tartozás perspektívája.

Ukrajna saját magától megszabott új küldetése, hogy a nyugat keleti

határőrvidéke legyen.

A létezésének értelme és fontossága a saját maga szemében és az egész világ

szemében megnőtt.

Ez aktív és cselekvő állapotba hozta, amit mi, nem ukránok, agresszív

követelőzésnek látunk, és hát mit aggadás, eléggé agresszív is, meg követelőzés

is, az valójában az ukránok igénye, hogy hivatalosan is ismerjék el

nemzetközileg az ő hivatásukat.

Ez adja azt az erőt, ami példátlan ellenárásra tesz őket alkalmassa.

Negyedszer.

Oroszország más, mint aminek láttuk, és Oroszország más, mint aminek láttatták

velünk.

Ennek az országnak a gazdasági életképessége kiemelkedő.

Én ott vagyok az Európai Tanácsülésein, a miniszterelnöki csúcsüléseken, és

emlékszem arra, amikor mindenfajta gesztusok kíséretében meglehetősen

nagyképűen azt mondták a nagyvezetői Európának, hogy az Oroszországgal szembeni

szankciók és az úgynevezett SWIFT rendszerből, ez a Nemzetközi Pénzügyi

Elszámolás rendszere történő kizárása Oroszországnak térdre fogja kényszeríteni

az orosz gazdaságot, azon keresztül pedig az orosz politikát.

Nézem az eseményeket, és Mike Tyson-nak a bölcsessége jut eszembe, aki egyszer

azt mondta, hogy mindenkinek van egy terve, amíg szájon nem vágják.

Ugyanis a valóság az, hogy az oroszok a 2014-es krím elfoglalása utáni

szankciókból levonták a tanulságokat.

Sem csak levonták, hanem azokat a tanulságokat cselekvésre is váltották.

Végrehajtották a szükséges informatikai és banki fejlesztéseket.

Ezért az orosz pénzügyi rendszer nem omlik össze.

Kifejlesztettek egy adaptációs képességet, ennek mi kárvallottjai voltunk 2014

után, mert a magyar élelmiszer egy tekintélyes részét Oroszországba

exportáltuk, a szankciók miatt nem tehettük, az oroszok korszerűsítették a

mezőgazdaságokat, és ma a világ egyik legnagyobb élelmiszer exportörjéről

beszélünk, egy olyan ország, aki korábban behozatalra szorult.

Szóval, ahogy leírják nekünk Oroszországot, hogy ez egy merev, neosztálista

autokrácia, ez hamis, valójában egy olyan országról beszélünk, amely technikai,

gazdasági, és majd meglátjuk, talán társadalmi rugalmasságot is mutat.

A valóság ötödik fontos új ismeretet.

Az európai politika összeomlott.

Európa ugyanis feladta a saját érdekeinek védelmét.

Európa ma nem tesz más, mint az USA demokrata párti külpolitikáját követi

feltétel nélkül, akár önsors rontás árán is.

A szankciók, amelyeket bevezettünk, alapvető európai érdekeket sértenek,

fölviszik az energia árát és versenyképtelenné teszik az európai gazdaságot.

Azt, hogy szónélkül hagyjuk az északi áramat felrobbantását, hogy maga

Németország szónélkül hagyja a saját tulajdonában álló vagyontárnyával szemben

nyilvánvalóan az amerikai kirányításával végrehajtott terrorcselekményt, és

erről egy hangot nem mondunk, nem vizsgáljuk, nem akarjuk tisztázni, nem

akarjuk jogilag fölvetni, éppen úgy, mint Angela Merkel lehallgatásánál sem

cselekedtünk helyesen, amit Dánia segítségével hajtottak végre, szóval ez nem

más, mint a behódolás aktusa.

És van itt egy összefüggés, amely bonyolul, de igyekszem szükségszerűen

leegyszerűsítve, de átfogva elmondani önöknek, az európai politika azért is

omlott össze az orosz-ukrán háború kezdete óta, mert az európai hatalmi

rendszer lényege a Párizs-Berlin tengely volt.

Megkerülhetetlen volt, ez volt a centrum, és ez volt a tengely.

A háború óta kiépült egy másik központ és egy másik hatalmi tengely.

A Berlin-Párizs tengely nem létezik többé, vagy ha van is, lényegtelen és

megkerülhetővé vált.

Az új erőközpont és tengely úgy néz ki, hogy London, Varsó, Kiev, a Baltiak és

a Skandinávok.

Ne gondolják azt, hogy amikor egy magyar számára meghökkentő módon azt látják,

hogy a német kancellár bejelenti, hogy ő a háborúba csak sisakokat küld, majd

egy hét múlva bejelenti, hogy nem, hát fegyvert is küldünk.

Aztán, amikor a német kancellár bejelenti, hogy szankciók lehetnek, de az

energiára semmiképpen nem terhethet ki, majd két hét múlva ő maga az élére áll

a szankciós politikának, ne gondolják, hogy az ember elvesztette az eszét.

Éppen fordítva, nagyon is észnél van.

Tudtosan látja, hogy az amerikaiak és leáltaluk befolyásolt liberális

közvéleményformáló eszközök, egyetemek, szintenkek, kutatóintézetek, média a

közvéleményen keresztül bünteti azt a német-francia politikát, ami nem felel

meg az amerikai érdekeknek.

Ezért van az a jelenség, amiről beszéltem, ezért vannak a sajátos német

kancellári bakugrások is.

Hogy a hatalmi centrumot megváltoztassák Európába és kikerüljék a német-francia

tengelyt, ez nem új gondolat, csak a háború tette lehetővé.

A gondolat korábban is létezett, ez egy régi lengyel terv valójában, amely úgy

akarja megoldani Lengyelország problémáját, mármint, hogy Lengyelország bele

van szorítva egy hatalmas nagy német és egy nagy hatalmas orosz állam közé,

hogy Lengyelországot akarja megtenni Európa első számú amerikai támaszpontjává.

Mondhatnám, behívja az amerikaiakat, oda a németek meg az oroszok közé.

A lengyel nemzeti öszterméknek ma 5 százalékát fordítják hadiki adásra, és a

lengyel hadsereg Európa második legnagyobb hadserege a franciák után.

Több százezer emberről beszélünk.

Régi tervez Oroszországot meggyengíteni, Németországot pedig túlfejlődni.

Ez első pillantásra túlfejlődni a németeket fantaszta gondolatának tűnik.

De ha a fejlődési dinamikáját nézzük Németországnak és Közép-Európának,

Lengyelországnak, akkor már nem tűnik annyira lehetetlennek, különösen ha

közben Németország felszámolja a saját világszínvonalú iparát.

Lengyelország ezért a stratégiáért adta föl a V4-ekkel való együttműködést.

A V4 más jelentett.

A V4 azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy van egy erős Németország, van

egy erős Oroszország, és a kettő közé, a Közép-Európai államokkal együttműködő

egy harmadik tényezőt hozunk létre.

A lengyelek ebből kihátráltak, és a francia-német tengejt elfogadó V4-es

stratégia helyett a francia-német tengejt kiiktató másik stratégia

megvalósításához kezdtek hozzá.

Ha már beszélünk a lengyel testvérekről, itt halkan említsük meg, különösen

most már rongyosra rúgdosták a hátsófelünket, talán megengedhetjük mi is

magunknak, hogy mondjunk néhány keresetlen őszinte testvéri szót.

Szóval a lengyelek a legszenforgatóbb és a legálságosabb politikát csinálják

egész Európában.

Morálisan kioktatnak bennünket, az oroszokkal való gazdasági kapcsolatainkért

kritizálnak, és közben önfeletten üzletelnek az oroszokkal, és vásárolják az

olajat áttételeken keresztül ugyan, és működhetik vele a lengyel gazdaságot.

Ennél a franciák is jobbak, akik egyébként a múlt hónapban megelőztek bennünket

az oroszokból beérkező gázmennyiség vásárlásában, de legalább nem oktatnak ki

bennünket morális alapon.

A lengyelek üzletelnek is, meg még ki is oktatnak bennünket.

Nem láttam ehhez foghatóan mély szemforgató politikát Európában az elmúlt tíz

évben.

Hogy az a változás, hogy kikerülik a német-francia tengelyt, az mekkora

változás, az úgy bérhetjük föl igazán, ha az idősebbek talán még emlékeznek

erre, fölidézzük, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor az amerikaiak megtámadták

Irakot, és csatlakozásra szólították föl az európai országokat, mi például

csatlakoztunk, NATO tagként, akkor Schröder, Sirak, az akkori francia elnök,

akkori német kancellár, és Putin, orosz elnök együtt tartottak

sajtótájékoztatót az iraki háború ellen.

Akkor még létezett önálló európai érdeket francia-német logikában megközelítő

gondolkodásmód.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A béke misszió túl a béke megszűzásán azt is sűrgeti, hogy Európa folytasson

végre önálló politikát.

Piros Bogyó hatodik pont.

A nyugat szellemi magánya.

Eddig a nyugat azt gondolt, azt úgy is viselkedett, hogy ő referenciaként,

egyfajta világmérceként tekint saját magára.

Ő adja azokat az értékeket, amit a világnak el kell fogadnia.

Például liberális demokrácia, vagy zöld általás.

És azt a világ nagyjából tudomásul is vette.

Azonban az elmúlt két év során egy 180 fokos fordulat történt.

A nyugat most is kiadta az elvárását, az utasítását, hogy a világ foglaljon

állást Oroszország ellen, és a nyugat mellett, morális alapon.

Ezzel szemben a valóság az lett, hogy lassan mindenki Oroszországot támogatja.

Az, hogy Kínai és Észak-Korea ezt teszi, talán nem meglepetés.

Hogy Irán is ezt teszi, ismerve Irán történelmét és Oroszországhoz való

viszonyát, az azért már valamelyest meglepő.

De hogy India, amit a nyugati világ a legnagyobb, bocsánat, legnépesebb

demokráciának titulál, is az oroszok mellett van, ez mellbevágó.

Az, hogy Törökország nem hajlandó elfogadni a nyugat morális alapú elvárását,

pedig NATO tag végképp meglepő.

És az, hogy a muszlim világ nem ellenséget, hanem partnert lát Oroszországban

teljesen váratlan.

Het egyszer.

A háború felfedte azt a tényt, hogy a világ jelenlegi legnagyobb problémája a

nyugat gyengesége, illetve szétesése.

A nyugati média persze nem ezt állítja, nyugaton azt állítják, hogy a világ

legnagyobb veszedelme és problémája az Oroszország és az általa képviselt

veszély.

Ez tébedés, Oroszországon népességehez képest túl nagy, ráadásul

hiperracionális vezetés alattál, egyáltalán egy vezetett ország.

Abban, amit csinál, nincsen semmi rejtélyes, logikusan következik az

érdekeiből, ezért érthető és kiszámítható.

Ellenben a nyugat viselkedése, mint eddig is talán kitűnt a szavaimból, nem

érthető, nem kiszámítható, a nyugat nem vezetett, viselkedése nem racionális,

és nem tudja kezelni azt a helyzetet, amit a tavalyi előadásomban úgy írtam le,

hogy két nap lett az égen, vagyis megjelent a nyugattal szemben egy kihívás

Kína, illetve Ázsia felemelkedésének formájában, és ezt kezelni kellene, de nem

vagyunk rá képesek.

Nyolcadik pont.

Ebből fakadóan az igazi feladat a számunkra, hogy a háború fényénél

megpróbáljuk újra megérteni a nyugatot.

Ugyanis mi, középeurópaiak a nyugatot irracionálisnak látjuk.

De, kedves barátnőm, mi van akkor, ha mégis logikusan viselkednek, csak mi nem

értjük az ólogikájukat?

Ha logikus, ahogyan gondolkodnak és cselekednek, akkor föl kell tennünk a

kérdést, hogy miért nem értjük őket.

És ha erre megtalálnánk a választ, akkor azt is megértenénk, hogy miért ütközik

össze Magyarország rendszeresen geó- és külpolitikai kérdésekben az Európai

Unió nyugati államaival.

Az én megfejtésem a következő.

Képzeljük el, hogy arról van szó, hogy mi, vagyis a középeurópaiak világképe

nemzetállamokból áll.

Miközben a nyugat számunkra elgondolhatatlan módon, de mégis azt gondolja, hogy

a nemzetállamok már nem léteznek többé.

Az a koordináta rendszerünkben, mi középeuróppal gondolkodunk, teljesen

irreleváns.

Ugye a mi fölfogásunk szerint a világ nemzetállamokból áll, amelyek otthon

erőszakmonopóliumot gyakorolnak, és ezzel közbékét teremtenek.

A többi állam felé a nemzetállam pedig szuverén, vagyis megvan az a képessége,

hogy önállóan határozza meg a kül- és belpolitikáját.

A mi fölfogásunkban a nemzetállam nem egy jogi abstrakció, nem egy jogi

konstrukció, hanem a nemzetállam egy adott kultúrában gyökerezik.

Van közös értékrenge, vagyis antropológiai és történelmi mélysége, ebből pedig

közmegegyezésen alapuló közös erkölcsi követelmények fakadnak.

Ez az, amit mi nemzetállamnak gondolunk.

Ráadásul mi ezt nem is egy XIX.

században kifejlődött jelenségként értelmezzük.

Szerintünk a nemzetállamoknak van biblikus alapja, hiszen a teremtés rendjéhez

tartozik, mert azt olvassuk az írásban, hogy nem csak a személyek, hanem a

nemzetek is meglesznek majd dítélve a végítéletkor.

Következőképpen ezek nem időleges képződmények a mi fölfogásunkban.

Azonban a nyugatiak ettől teljesen eltérő módon azt gondolják, hogy a

nemzetállamok többé nem léteznek.

Tagadják ebből fakadóan, hogy létezne közös kultúra és erre épülő közerkölcs.

Nincs közerkölcs, ha a tegnapi olimpiai megnyitót megnézték, akkor ezt

láthatták.

Ezért a migrációról is másképpen gondolkodnak.

Szerintünk a migráció nem egy veszedelem vagy egy baj, hanem valójában

megszabadulás a nemzet alapját adó etnikai homogenitástól.

Ez a progresszív liberális nemzetközi térfelfogásnak a lényege.

Ezért nem vetődik föl az őfeiben az az abszurdum, illetve nem látják abszurdnak

azt, hogy miközben Európa keleti felén keresztény emberek százezer szám ölik

egymást, akkor az Európa nyugati felén százezer szám engedünk be idegen

civilizációból embereket, hogy mégiscsak a mi középeurópai nézőpontunkból maga

az abszurdítás.

Ez a gondolat meg sem fogalmazódik tőlünk nyugatra.

Zárójelben jegyzem meg, hogy az európai államok az első és a második

világháborúban összességében mintegy 57 millió benszülött európai embert

vesztettek el.

Ha ők, az ő gyerekeik meg az unokáik meglennének, akkor ma Európának semmilyen

demográfiai problémája nem lenne.

Az Európai Unió azt, amit most elmondtam, nem egyszerűen csak gondolja, hanem

deklarálja.

Ha jól olvasjuk az európai dokumentumokat, akkor abból világos, hogy a cél a

nemzet meghaladása.

Igaz, ilyen furcsán van ez írva és mondva, hogy meg kell haladni a

nemzetállamokat, de valami kicsi azért maradjon meg benne.

De a lényeg, hogy mégiscsak a hatáskörük, a szuverenitás a nemzetállamoktól

menjen át Brüsszelbe minden jelentős intézkedés mögött ez a logika húzódik meg.

Az ő fejükben a nemzet egy történelmi, vagyis átmeneti képződmény, a 18-19.

századból fakad, ahogy jött, úgy mehet is.

Ők már Európa nyugati fele posztnemzeti állapotban van.

Ez nem csak egy politikailag különböző helyzet, hanem amiről próbálok most így

beszélni, hogy ez egy új mentális tér.

Ha nem a nemzetállamok felől nézed a világot, egy egészen más valóság

rajzolódik ki előtted, és itt van elásva a kutya, amért nem értjük, amért nem

tudunk egymalomban őrölni az Európa nyugati felén és kereti felén érő

országban.

Ha mindezt rávetítjük az Egyesült Államokra, akkor valójában ez a csata zajlik.

Mi legyen az Egyesült Államokból?

Legyen-e ismét nemzetállam, vagy folytassa a menetelését egy posztnemzeti

állapot felé?

Donald Trump elnök úr éppen azt tűzi ki célul, hogy az amerikai népet a

posztnemzeti liberális állapotból visszahozza, visszarángassa, visszaerőltesse,

visszaemelje a nemzetállami állapotba.

Ezért ilyen óriási a tétje az amerikai választásnak.

Ezért látunk olyasmit, amit korábban sohasem.

Ezért akarják megakadályozni, hogy Donald Trump el tudjon indulni a

választáson.

Ezért akarják börtönbezárni.

Ezért veszik el a vagyonát.

És ez nem segít, ezért akarják megölni.

És ne legyen kétségünk, hogy az, ami történt, nem biztos, hogy az utolsó

kísérlet volt ebben a kampányban.

Na most, hogyha megpróbáljuk megérteni, hogy hogyan jött létre az a nyugati

gondolkodás, amit egyszerűségkedvéért nevezzünk posztnemzeti gondolkodásnak és

állapotnak, akkor az 1960-as évek nagy illúziójához kell visszamennünk.

Az 1960-as évek nagy illúziója, amely két formában öltött testet, az első a

szexuális forradalom, a másik pedig a diáklázadások, valójában annak a hitnek a

kifejeződése volt, hogy az egyén szabadabb és nagyobb lesz, ha megszabadul

mindenfajta kollektívától.

Azóta kiderült, eltert több mint hatvan év, hogy az egyén éppen ellenkezőleg

csak közösségen keresztül és közösségben válhat nagyjá, egyedül sosem lesz

szabad, mindig magányos lesz és zsugorodásra van ítélve.

Nyugaton egymás után megszabadultak a metafizikai köteléktől, vagyis az

Istentől, a nemzeti köteléktől, vagyis a hazától, és a családi köteléktől is –

visszautalok ismét a Párizsi olimpia megnyitására –, vagyis a családtól.

Most, hogy sikerült ettől mind megszabadulniuk, és amitől azt válták, hogy az

egyén majd nagyobb lesz, azt tapasztalják, hogy ürességet éreznek.

Nem nagyok lettek, hanem kicsik.

Ugyanis nyugaton már nem vágynak sem nagy eszményekre, sem közös nagy lelkesítő

célokra.

Itt kell beszélnünk a nagyságtitkáról.

Mi is a nagyságtitka?

A nagyságtitka az, hogy képes vagy arra, hogy valami nálad nagyobb dolgot

szolgálj.

Először is el kell ismerni, hogy van a világon valami, vagy vannak a világon

dolgok, amelyek nagyobbak nálad, de utána el kell magad szándod arra, hogy

ezeket a nagyobb dolgokat szolgáljad.

Nem sok ilyen van.

Van az Istened, a hazád, meg a családod.

Ha az önban nem ezt teszed, hanem helyette az önmagad nagyszerűségére

összpontosítasz, és a saját magad nagyszerűségét, hogy okosabb, szebb,

tehetségesebb vagy, mint az emberek többsége, de ha erre fordítod az erődet,

hogy ezt mind elismertest a többiekkel, akkor amit kapsz, az nem a nagyság

lesz, hanem a nagyképűség.

És ma ezért érezzük minden mozdulatban a nyugat-európaika való beszélgetésben a

nagyság helyett a nagyképűséget.

Azt kell mondanom, hogy bekövetkezett az a helyzet, amit ürességnek

nevezhetünk, és a feleslegesség érzése, ami ezzel együtt jár, agresszivitást

szűl.

Ezért megjelent az agresszív törpe, mint új embertípus.

Összegezve azt akarom mondani önöknek, hogy mikor középeurópáról és nyugat

-európáról beszélünk, akkor nem véleménykülönbségekről beszélünk, hanem két

különböző világképről, két mentalitásról, két ösztörrendszerről és ebből

fakadóan két különböző érvelésről.

Nálunk nemzetálam, ami stratégii realizmusra kényszerít bennünket.

Nálunk posztnemzeti vágyálam, amely érzéketlen a nemzeti szuverenitásra, nem

ismeri a nemzeti nagyságot és nem is rendelkezik közös nemzeti célokkal.

Ezzel kell szembevetnünk ez a realitást.

Végezetül a valóság utolsó eleme az pedig az a dolog, hogy ennek a posztnemzeti

állapotnak, amit nyugaton látunk, van egy súlyos, mondhatnám drámai demokráciát

megrengető politikai következménye.

Ugyanis a társadalmakban egyre erőteljesebb az ellenállás a migrációval

szemben, a genderrel, a háborúval és a globalizmussal szemben.

Ez létrehozza az elit és a nép, az elitizmus és a populizmus politikai

problémáját.

Ez ma a nyugati politika meghatározó jelensége.

Ha olvassák a szövegeket, nem kell feltétlenül meg is érteni, ugyanis nem

mindig van értelme, de ha olvassák a szavakat, akkor ezeket a kifejezéseket

fogják leggyakrabban megtalálni.

Ez annyit jelent, hogy az elitek elítélik a népet, amiért a jobb oldal irányába

sodródik.

A népnek az érzéseit és gondolatait idegen gyűlöletnek, homofóbiának és

nacionalizmusnak minősítik.

A nép megválaszul e közben, azzal gyanúsítja az elitet, hogy nem azzal

foglalkozik, ami neki fontos, hanem valami esztelen globalizmusba sűjt.

Ebből fakadóan az elitek és az emberek nem tudnak megállapodni egymásról az

együttműködés kérdésében.

Említhetnék számos országot.

De ha nem tudnak megállapodni az emberek meg az elitek az együttműködésre,

akkor hogyan lesz abból képviselti demokrácia?

Mert van itt egy elit, amely nem akarja képviselni az embereket, sőt büszke rá,

hogy nem is akarja őket képviselni, és itt a nép, amelyik nincs képviselve.

Valójában azzal a helyzetten állunk szemben, hogy a felsőfokú végzettségűek,

akik tömegeivel jelennek meg – most már nem 10 százalék alatti a nyugati

világban a felsőfokúak végzettsége, hanem 30-40 százalék – és ezek az emberek a

nézeteik miatt nem tisztelik a kevésbé iskolázottakat, akik tipikusan dolgozó

emberek, munkából élő emberek.

Az elitek számára kizárólag a diplomások értékei elfogadhatóak, csak azok

legitimek.

Az európai parlamenti választás eredményt is innen lehet megérteni.

Begyűjtötte az európai néppárt a változást akaró jobboldali népi szavazatokat,

majd utána ezeket a szavazatokat elvitte balra, és megállapodott a státuszkóban

érdekelt baloldali elite.

Ennek következménye van az Európai Unióra nézve.

Az a következménye, hogy Brüsszel továbbra is egy liberális oligarchia

megszállása alatt van.

Ez az oligarchia tartja a markában.

Ez a balliberális elit valójában a transatlanti elitet szervezi.

Nem európai, hanem globális, nem nemzetállami, hanem föderális, és nem

demokratikus, hanem oligarchikus.

Talán utoljára még egy utolsó tizedik pontot is hadd mondjak el, ami arról

szól, hogy hogyan váltak a nyugati értékek, ami a úgynevezett puha hatalomnak,

a soft power-nek volt a lényege, hogyan váltak bumerángák.

Kiderült, hogy ezek a nyugati értékek, amelyeket univerzálisnak gondoltak, a

világ egyre több országában demonstratíve nem elfogadhatók, és visszautasítják

őket.

Kiderült ugyanis, hogy a modernitás, a modern fejlettség az nem nyugati, vagy

legalábbis nem kizárólagosan nyugati.

Hiszen modern Kína is, egyre inkább az India is, modernizálódnak az arabok, a

törökök, és ezek egyáltalán nem a nyugati értékek alapján válnak modern

világán.

Közben ebből a nyugati puha hatalomból, soft powerből egy orosz soft power

lett, mert a nyugati értékterjesztés kulcsa most az LMBTQ, és aki azt nem

fogadja el, azt a nyugati világ elmaradott kategóriába sorolja.

A világ azonban ezzel nem ért egyet, következésképpen Putyin legerősebb

taktikai fegyvere ma, a nyugati LMBTQ erőltetése, az ezzel való ellenáll, ezzel

szemben való ellenállás pedig Oroszország legerősebb nemzetközi vonzareje lett,

és így bumeránként a volt nyugati soft power ma egy orosz soft powerré alakult

át.

Kedves barátaim, tisztelt táborlakók, egy olyan változásban vagyunk, egy olyan

változás jön, amire 500 éve nem volt példa.

Ez azért nem tűnt föl nekünk, mert az elmúlt 150 évben is nagy változások

történtek velünk és körülöttünk, de ezekben a változásokban a világ meghatározó

vezető hatalma mindig nyugaton volt.

És mi abból indultunk ki, a mostani változás is valószínűleg ebben a nyugati

logikában történik majd meg.

Ezzel szemben ez egy új helyzet.

Régen a változások nyugatos módon történtek, Habsburgok fölemelkedtek, aztán

lehanyatlottak, Spanyolország föl, ez lett a hatalmi centrum, ők le, az angolok

föl.

A monarhiáknak vég lett az első világháborúban.

Az angolokat fölváltották, az amerikaiak, mint világelsők.

Aztán az amerikai orosz hidegháborút megnyerték az amerikaiak, de ezek mind a

mi nyugati logikánkon belül maradtak.

De most nem ez a helyzet, ezzel kell igazából szembesülni, mert a nyugati világ

most nem a nyugati világon belülről kapott kihívást, ezért a változás logikája

is felborult.

Amiről beszélek és amivel szemben állunk, az valójában egy világrendszerváltás.

Ez pedig Ázsia irányából kiinduló folyamat.

Röviden és primitíven fogalmazva, a következő hosszú-hosszú évtizedekben, de

lehet, hogy évszázadokban, tehát az előző világrendszer is 500 évig állt fönn,

Ázsia lesz a világ meghatározó központja.

Kína, India, Pakisztán, Indonézia, és sorolhatná.

Már a formáikat, a platformjaikat is megalkották, van ez a BRICS nevű

képződmény, ahol már ők vannak, és létezik a Shanghái Együttműködési Fórum,

ahol ezeknek az országoknak az új világgazdaságát építik föl.

Szerintem ez azért elkerülhetetlen folyamat, mert Ázsia oldalán van a demográfi

előny, egyre több területen ott van a technológiai előny, ott van a tőke előny,

a nyugattal szembeni katonai erő kiegyenlítődés alattál, Ázsiában lesz, vagy

talán már ott van a legtöbb pénz, ott lesznek a legnagyobb pénzügyi alapok,

Ázsiaiak lesznek a világ legnagyobb vállatai, ott lesznek a legjobb egyetemek,

a világ legjobb kutatóintézetei, a legnagyobb tőzsdéi, ott lesznek, vagy már

most ott van a legfejlettebb űrkutatás és a legfejlettebb orvostudomány.

Plusz még mi nyugatiak, még az oroszokat is jól beletereltük ebbe a most

formálódó új egységbe.

Kérdés, hogy a folyamat visszafordítható-e, vagy sem, és ha igen, mikor vált

visszafordíthatatlanná?

Szerintem ez 2001-ben történt, amikor mi nyugatiak úgy döntöttünk, hogy Kínát

meghívjuk és felveszünk a világkereskedelmi szervezet tagjai közé, közismertebb

nevén a WTO-ba.

Azóta ez a folyamat szinte megállíthatatlan és visszafordíthatatlan.

Mi az európai válasz a világrendszerváltásra?

Nekünk két lehetőségünk van.

Az elsőt úgy hívjuk, hogy skanzen.

Ez van most.

E felé tartunk.

Az USA alá betagolódva egy alászakosított szerepben marad európai kontinens,

aminek csodájára jár a világ, de már nincsen benne fejlődési dinamika.

A második lehetőség, amit Macron elnök úr hirdett meg, a stratégia autonomia.

Magyarul be kell neveznünk a világrendszerváltás versenyébe.

Mégiscsak úgy, mint az USA teszi, saját logika szerint.

Mégiscsak 400 millió emberről beszélünk.

Újra lehet teremteni Európa tőkebonzó képességét.

Amerikából is vissza lehet hozni a tőkét.

Kell egy európai katonai szövetség erős európai hadíparral, kutatással és

innovációval.

Meg kell teremteni az európai energia önellátást, ami atomenergia nélkül nem

fog menni.

És a háború után kell kötni egy új kiegyezést Oroszországgal.

Ez pedig azt jelenti, hogy az Európai Uniónak, mint politikai projektet fel

kell adnia magát.

Az Uniónak, mint gazdasági projektnek meg kell magát erősíteni.

És az Uniónak, mint védelmi projektnek létre kell saját magát hoznia.

Ami mindkét esetben bekövetkezik, ha skanzen, ha beszálunk a versenybe, azaz,

hogy fel kell készülnünk arra, hogy Ukrajna nem lesz se NATO tag, se Európai

Uniós tag, mert nekünk, európaiaknak nincs hozzá elegendő pénzünk.

Ukrajna vissza fog térni az ütköző állampozícióhoz.

Ha szerencséjük van, akkor most nemzetközi biztonsági garanciákkal, amit majd

az USA és Oroszország közötti megállapodás rögzít, és amiben talán mi európaiak

is részt vehetünk.

A lengyel kísérlet el fog bukni, mert nincs hozzá elegendő forrásuk, vissza

kell térnünk közép-európához és a V4-ekhez, hogy várjuk vissza a lengyel

testvéreket.

Az Unió a most folyó háborút elvesztette.

Az USA magára fogja hagyni, Európa nem tudja finanszírozni a háborút, nem tudja

finanszírozni Ukrajna új állépítését, sőt, nem tudja finanszírozni Ukrajna

működtetését sem.

Az Európai Uniónak meg kell fizetnie a háborús kaland árát.

Ez az ár magas lesz, és bennünket is kedvezőtlenül fog érinteni.

Ebből pedig az következik számunkra, Európa mint peremfeltétel, hogy az Európai

Unió tudomású leszi, hogy közép-európai országok bent maradnak az Európai

Unióban, ekközben nemzetállami fundamentumokon maradnak, és saját külpolitikát

fognak folytatni.

Ezt ugyan nem szeretik, de kénytelenek lesznek eltűrni.

Különösen azért, mert az ilyen országok száma növekedni fog.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy az Amerika, Ázsia és Európai irányából

az önálló nemzetpolitikához szükséges peremfeltételek adottak, ezek kijelölik a

mozgásterünk határait, ez a tér ez tágas, és tágasabb, mint az elmúlt 500 évben

bármikor volt.

Ezek után az a kérdés, hogy mit kell tennünk, hogy ezt a teret kedvezően tudjuk

kihasználni.

Ha világrendszerváltás van, akkor szükség van egy ehhez méltó stratégiára.